Ahogy olvasóink már megszokhatták folytatódik a száz éves szerencsi csokoládégyártáshoz kapcsolódó interjúsorozatunk, hiszen a város újkori történelme szorosan összekapcsolódik a gyárainak történetével. Takács Zoltán az elmúlt évtizedekben meghatározó szerepet töltött be a szerencsi csokoládégyár irányításában.
Több mint harminc esztendőn át hűséges maradt munkahelyéhez, ahol beruházási osztályvezetőként kapott állást, majd egészen nyugdíjazásáig főmérnökként dolgozott, amely mellett 1994-ben a gyár első számú vezetőjeként dolgozott. 2002-ben, hatvanegy évesen, családi okok miatt kérte a nyugdíjazását.
– Már a gyermekkora is kalandos volt. Kassán látta meg a napvilágot, mégis hivatalosan Magyarországon született.
A történelem meghatározta gyerekkoromat. Szülőhelyem a második világháború idején Kassa volt és négyesztendős voltam, amikor egy szekéren hazajöttünk a Szerencsen élő nagyszülőkhöz, mert nem tudtuk igazolni, hogy a
családunk több generáció óta Kassán lakott. Életem így szorosan Hegyalja kapujához kötődik. Itt voltam általános iskolás, majd a gimnáziumba jártam. A diákévekből számtalan emléket őrzök. Ezek közé tartozik, hogy Arany Zsolti barátomnak kiváló érzéke volt a muzsikáláshoz, amihez én is kedvet kaptam. Elkezdtem tangóharmonikázni és rövid idő múlva már nem volt a településen olyan rendezvény, ahol ne szerepeltünk volna. Később a bálokban és lakodalmakban való zenélés jövedelem-kiegészítési lehetőségnek is bizonyult.
– Éppen a forradalom évében fejezte be a szerencsi gimnáziumban a tanulmányait. Merre vezetett az útja?
– A Bocskai gimnázium kapuját 1956-ban léptem át. Túl fiatal voltam ahhoz, hogy felmérjem az akkori történések jelentőségét. Az érettségi után felvételt nyertem a Miskolci Műszaki Egyetemre annak ellenére, hogy a középiskolai igazgató politikai megbízhatatlanságom miatt nem javasolta a továbbtanulásomat. Nehéz évek következtek, amelyeket csak úgy tudtam sikerrel teljesíteni, hogy társadalmi ösztöndíjra szerződést kötöttem a siroki székhelyű Mátravidéki Fémművekkel. Azt sem tudtam, merre van Sirok, de pénzre volt szükségem. Fiatal gépészmérnökként a fémek hidegfolyatásával foglalkozó cég munkatársa lettem, ahol különböző tubusokat, aeroszol-palackokat készítettek. Négy évet töltöttem ebben a gyárban, az utolsó időszakban már minőségellenőrzési vezetőként, felelősségteljes beosztásban. Időközben 1967-ben megnősültem, a feleségem szintén Sírokon helyezkedett el óvónőként.
– A szerencsi gyökerek azonban rendkívül mélyek voltak…
Valóban. Minden héten hazajártunk. Kezdetben egy Pannónia motorkerékpárral közlekedtünk és az akkor még betonburkolatú 37-esen az utolsó huppanó előtt megláttuk a két gyárkéményt. Úgy éreztük, hogy itthon vagyunk. Amikor 1971-ben a csokoládégyár induló felújításának műszaki ellenőrzésére és az egész üzem tevékenységének összehangolására gépészmérnököt kerestek, jelentkeztem az állásra. Szép időszak következett, amely során beruházási osztályvezetőként koordináltam a hazai édesipar 1945 utáni történetének addigi legjelentősebb rekonstrukcióját. Ekkor készültek el a nagy földszintes és az emeletes csarnokok, amelyek a csokoládégyártás teljes technológiai folyamatának helyet adtak a kakaóbab feldolgozásától egészen a késztermékek raktározásáig.
Nagy büszkeségünk volt a modern cukorka-, karamella- és fruttigyártó üzem létrehozása. Akkoriban teljes volt a szerencsi termékpaletta, amelyhez a finomdesszertek és drazsék ugyanúgy hozzátartoztak, mint a szintén nagy népszerűségnek örvendő konyakmeggy. A beruházás befejezése után a hetvenes évek közepétől teljes kapacitással működött a gyár. Éves késztermék-előállításunk megközelítette a negyvenezer tonnát, amire azóta sem volt példa. Szép esztendők voltak ezek. A rekonstrukció valamennyi résztvevője a sajátjának és az együtt dolgozó gárda sikerének érezte a megújult nagyüzemet. Rádöbbentünk, hogy milyen hatalmas erőt jelent a jól szervezett csapatmunka. Az érdem természetesen nem csak a miénk, hanem a kollektíváé volt.
– Hogyan folytatódott a karrierje?
– Rövidesen műszaki osztályvezetőnek neveztek ki. Ebben a munkakörben főleg fejlesztésekkel foglalkoztam. Gyorsan teltek a dolgos hétköznapok és elérkezett a rendszerváltás időszaka, ami a gyár életében hatalmas változást hozott. A nyolcvanas évek második felében a gyártmánystruktúránkban már újdonságként jelentkezett a Nestlé táblás csokoládék előállítása először Diósgyőrben, majd Szerencsen. Időközben a cég szervezeti keretei is többször módosultak. Voltunk Intercsokoládé Kft. majd rövid ideig a szomszédos cukorgyárral és a diósgyőri üzemmel alkottunk közös vállalatot. A Szerencsi Édesipari Vállalat nem bizonyult sikeres kísérletnek.
– Ezt követően érkezett Szerencsre a Nestlé
– A világcég 1991-ben szerzett részesedést a társaságban, majd rövidesen 100 százalékos tulajdonosa lett a helyi termelő egységnek. Kezdetben a Nestlé Hungária Kft.-nek Szerencsen volt a központja, vagyis az édességgyártás és az új termékek előkészítése mellett innen történt a belföldi és külhoni partnerek kiszolgálása. Ez új helyzetet teremtett, a már megszokott kollégák mellett egyre nagyobb számban érkeztek hozzánk külföldi szakemberek, akik teljesen új életés munkastílust képviseltek.
Akkori munkatársaim közül szívesen gondolok vissza Hans Eberhardtra, aki műszaki terület a közép-európai rendszerek kialakítását és bevezetését végezte. Hans. J. Koennecke a termelésfejlesztés felelőse volt, míg Franco Barbauto a technológiát vezette. Ebben az időszakban került a nemzetközi csapatba magyarként Noszek Péter pénzügyi vezetőnek, akihez jó emlékeim fűződnek. Azóta bejárta a világ jelentősebb Nestlé központjait, és napjainkban a Nestlé Hungária igazgatója.
Takács Zoltán több mint harminc éven keresztül dolgozott a csokoládégyárban. Fotó: Nagy István
– Mit hozott magával a Nestlé és milyen kihívás elé állította a dolgozókat?
– A Nestlé elhozta Szerencsre a professzionális technikát, a termelésszervezést, a minőséget és az értékesítést. Ebben a környezetben a legnagyobb problémát a nyelvtudás hiánya okozta, hiszen egy nemzetközi nagyvállalatnál a kommunikáció alapvetően angolul történik. A gyár korábbi vezetőségéből hosszabb távon ketten maradtunk a cégnél Magda Tibor kollégámmal, aki később a diósgyőri üzem igazgatója lett. Ötvenévesen válaszút elé kerültem: vagy elsajátítom az angolt, vagy máshol kell keresnem a boldogulásomat. Nagy elszántsággal vágtam neki a tanulásnak és viszonylag rövid idő alatt komoly sikereket értem el. 1993-ban már egyedüli magyarként elküldtek Angliába egy csokoládégyártással foglalkozó tudományos konferenciára, ahová a világ valamennyi tájáról érkeztek szakemberek. A tanácskozás szekcióülésein pedig mindenkinek illett hozzászólni angolul az adott témákhoz.
– Bedobták a mélyvízbe. Ez lehetett a próbaúszás?
– Valóban így történt, hiszen ekkortól a Nestlénél működő gyakorlat szerint rendszeresen résztvevője lettem különböző külföldi szemináriumoknak. Az évek során több európai ország Nestlé-gyáraiban jártam és a világcég svájci, a Genfi-tó partján lévő központjában is voltam továbbképzéseken. Az elsajátított ismereteket pedig igyekeztem a hazai körülmények között alkalmazni.
– Ez követően pedig szinte minden a fejetetejére állt Szerencsen.
– Tíz év alatt több milliárd forint értékű beruházás történt az üzemben. Új gyártási technológiák telepedtek meg, mint a Nesquik kakaópor-előállítás, a Nescafé-csomagolás és -forgalmazás, amiben közép-európai szállítókká léptünk elő. Az új munkastílus és a profitcentrikus vállalatirányítás ugyanakkor olyan fájdalmas döntéseket is eredményezett, mint a cukorka-, karamella-, fruttigyártás megszüntetése. A kakaómaszsza sem helyben készült, hanem a Nestlé közép-európai üzemeinek együttműködésének keretében Prágából kaptuk.
A termékskála szűkülésének sajnálatos következménye volt az alkalmazotti létszám csökkenése. Az egy évtizeddel ezelőtti közel kétezer munkavállalónak alig egyharmada dolgozott az üzemben. A változásokkal együtt járt a gyártási folyamatok magas szintű automatizálása. Komoly eredménynek tartom, hogy mérnökökből és technikusokból sikerült olyan, a korszerű technológiát meghonosító helyi szakembergárdát kialakítani, akik hosszú távon alkalmasak voltak a gyár Nestlémércével mérve is magas színvonalú irányítására. Időközben azt vettem észre, hogy fiatalok vesznek körül, főmérnökként én vagyok az egyetlen vezető beosztású munkatárs, aki a nyugdíjkorhatárhoz közeledik.
– A pályafutása alatt több igazgatóval dolgozott együtt.
– Először Restás Aladárral, akit Kovács György, Mika Imre és Takács István követett. A főmérnökség mellett 1995-ben egy rövid időszakra én vezettem a gyárat, majd Szőnyi András és Jean-Christophe Meis következett. Ekkor kértem a feleségem operációja és várható időigényes lábadozása miatt családi okokra hivatkozva 61 évesen a nyugdíjazásomat.
– A felesége hosszú évtizedekig a Gyárkerti Óvodát vezette, a városban szinte mindenki ismeri, sokan „Gyöngyike óvónéniként” emlegetik.
– Igen több nemzedék nevelését bízták rá a szülők, és mai napig így köszönnek neki az immár felnőtt emberek. Miután sikerült a műtétje, sok időt töltöttem vele a felépüléséig. Ezt követően visszatértem egy rövid időre a szakmámhoz és Bodnár Sándorral, a szerencsi csokoládégyár egykori gyártmányfejlesztési főmunkatársával Sárospatakon ás a Pest vármegyei Uriban csokoládégyárak tervezésében, kivitelezésében és a termelésük elindításában vállaltunk szerepet. A zempléni üzemnek egy ideig még az igazgatója is voltam.
– Mivel tölti nyugdíjasként az idejét?
– Szívesen hallgatok klasszikus- és jazz zenét, fejlesztem az angol tudásomat és elkezdetem tanulni az olaszt, miközben naponta leúszom az egy kilométeres távot. Feleségemmel együtt szívesen látogatjuk a kulturális rendezvényeket és tekintélyes családi könyvtárunkból gyakran a kezembe veszek egy-egy kötetet. Szoros kapcsolatban vagyunk lányainkkal, akik közül Gyöngyi közgazdász, a XIXO nagyértékű beszerzéseit intézi a világ minden tájáról, Violetta számos nyelvet beszélő nyelvtanár és közgazdász, aki a rendvédelemnél dolgozik. Unokáink közül Áron a SIEMENS-nél szoftvermérnökként dolgozik, Iván nyolcadikos, sportol, a dzsúdó (jiu jitsu) a kedvence. Lili hatodikos és imádja a táncot.
– Úgy tűnik, hogy ma már nem hiányzik Önnek a csokoládégyár.
– Bár tartalmasan telnek a napjaink, azonban azt mégis sajnálom, hogy a gyárral minden kapcsolat megszakadt. Sokan vagyunk, akiknek az élete összeforrt egykori munkahelyünkkel, ezáltal részesei voltunk a száz esztendőnek, a fejlődésnek, a sikereknek. Szívesen gondolok viszsza a „régi idők” nyugdíjas találkozóira, ahol jó volt látni az egykori kollégákat, beszélgetni velük, felidézni az emlékeket, miközben arról is tájékoztattak bennünket, hogy merre halad a nagy múltú üzem szekere. Jó lenne, ha ez a hagyomány folytatódna.