Folytatódik a száz éves szerencsi csokoládégyártáshoz kapcsolódó interjúsorozatunk, hiszen a város újkori történelme szorosan összekapcsolódik a gyárainak történetével. A mostani cikkben Drótár Ilonát kérdeztük, aki több évtizeden keresztül volt a szakszervezet vezetője.
– Hol született és milyen iskolákba járt?
– 1955. február 8-án születtem Miskolcon, szüleimmel és testvéremmel egészen 36 éves koromig Legyesbényén éltünk. Édesanyám a mezőgazdaságban dolgozott, édesapám a katolikus egyháznál harangozott, emellett járási nagyvőfélyként tevékenykedett. Apukám sokat viccelődött, humorizált, mindig a jókedv jellemezte. Nem voltunk gazdagok, ennek ellenére boldog gyermekkort éltem. A pénz szűkössége miatt csak a bátyám tudott tovább tanulni, nekem a helyi általános iskola elvégzése után munkát kellett találnom, hogy segítsek a szüleimnek.
– Hogyan került kapcsolatba a szerencsi gyárral?
– Már egészen fiatalon, mindössze 15 éves voltam amikor bekerültem a szerencsi csokoládégyárba. Eleinte hat órás műszakokat kaptam a mártó osztályon. Itt többek között a szaloncukrokat merítették a meleg csokoládéba. Kis idő után ugyan itt írnokként dolgoztam tovább. Nem mondtam le a továbbtanulásról. Egy évvel később felvettek a helyi gimnáziumba, ahol levelezőre jártam, mellette három műszakban dolgoztam. Nem volt könnyű időszak. Az érettségit 1975-ben szereztem meg, ekkor már bérelszámolónak léptettek elő.
A következő évben felvettek a Hermann-ba, így innentől kezdve Miskolcon folytattam a tanulmányaimat. A gyárban ekkor már munkaügyi előadóként foglalkoztattak. Ez lényegében a mai humánerőforrás munkakörnek felel meg. Többek között az én feladatom volt a szabadságolások intézése, a felmondások kezelése, a bértömegek megállapítása és rengeteg egyéb adminisztráció. Kapcsolatban voltam az emberekkel, szinte mindenkit megismertem, tudtam, ki mit csinál, milyen problémája van.
– Mikor lett szakszervezeti titkár?
– A Hermann után elvégeztem Budapesten a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium (MÉM) Vezetőképző Intézet, humánpolitikai és munkaügyi szakot. Ez 1988-ban volt, és éppen ekkor távozott a gyár szakszervezeti a titkára. Sokan biztattak, hogy jelentkezzek, próbáljam meg, és úgy voltam vele, hogy miért ne? Adtam egy esélyt magamnak, de biztos voltam benne, hogy nem engem választanak. Összesen négyen indultunk, és meglepetésemre bizalmat kaptam, méghozzá hatalmas fölénnyel. Csak az szavazhatott aki szakszervezeti tag volt, de akkoriban szinte minden szerencsi és diósgyőri dolgozó az volt. Az új munka viszont nem indult könnyen.
– Miért nem? Mi volt a feladata?
– Engem a dolgozók választottak meg, így nekem ők lettek a főnökeim. Az érdeküket kellett képviselnem a gyárvezetőségnél. Az új feladat nem volt egyszerű. Az elődöm nem tanított be, szinte semmit se tudtam az egész munkáról. Ráadásul akkoriban már mindenki érezte, hogy a politikai élet hamarosan megváltozik. Pár év elteltével kivonultak az orosz katonák Magyarországról, a Szovjetunió összeomlott, a szerencsi és a diósgyőri gyárat privatizálták. A feje tetejére állt minden. Ott álltam szinte kezdőként és még csak hasonló kaliberű cég se volt akkoriban a környéken, akiktől esetleg kérdezhettem volna, hogy miként kell tárgyalni egy olyan élelmiszeripari óriással mint a Nestlé. Azonban nem estem kétségbe, szépen lassan beletanultam. Tagja voltam az Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségnek, valamint több nemzetközi szervezetnek is. 1992-ben Hollandiában voltam tréningen, és még ebben az évben a brazíliai világ kakaó konferenciára is eljutottam. A Nestlének számos gyáregysége képviselte ott magát, mi egyike voltunk azon új üzemeknek amit a cégóriás nemrég vásárolt meg. Ez utóbbi azért volt érdekes, mert a többi vezető már ott elmondta nekem, hogy mire készüljek a következő években.
– Mit mondtak Önnek?
– Leginkább arról csöpögtettek információkat, hogy milyen lesz a Nestlének dolgozni. Bennem már akkor körvonalazódott, hogy ez nem egészen fenékig tejfel. Elmondták, hogy a változtatásokat csak szépen lassan fogják bevezetni és nagy létszámleépítésre is számítani kell majd. Visszaérkezve Szerencsre ezt kevesen hitték el nekem. Győzködtek, hogy itt nem így lesz, ez a gyár más mint a többi. Én viszont hittem a külföldi vezetőknek, ezért olyan kollektív szerződéseket harcoltam ki, amivel elbocsájtáskor jobban járnak majd a dolgozók. Ezt szerencsére sikerült véghez vinnem. Később kiderült, hogy minden amit 1992-ben a brazil kakaó konferencián
mondtak nekem az valóra vált. A Nestlé az itt gyártott termékek többségét más külföldi üzemekbe szervezte át, hatalmas létszámleépítések voltak, a szerencsi gyárat pedig a kakaópor és a kávé gyártására optimalizálták.
– A Nestlé érkezésével változott a feladata?
– Nekem lényegében nem változott a feladatom, továbbra is a dolgozókat képviseltem, az ő érdekükben cselekedtem. A vezetőségnél mindig a munkások érdekeit néztem, igyekeztem mindenkivel igazságos lenni. Példaként mondom, hogy a Nestlének sokfelé volt üdülője, amit a dolgozók is használhattak, csak sajnos nem mindenki, mert volt olyan, akik sose igényelték. Aki pedig kérte, az számtalanszor kihasználta a rendszer gyengeségét. Az egyik alkalommal nyolc főre adtunk engedélyt, ennyi ágy volt, a fürdő és a konyha maximum ennyi embernek kényelmes. Mégis 16-20-an vették birtokba a létesítményt, ami miatt nem egyszer kaptunk büntetést. Ezért a vezetőséggel közösen úgy döntöttünk, hogy eladjuk ezeket a nyaralókat és az 1996-ban újdonságnak számító cafeteria rendszerre állunk át, ami sokkal igazságosabb, hiszen minden dolgozó egyformán kap belőle.
– Ön szerint a Nestlével mi lett jobb?
A vezetőség sokkal emberközpontúbb lett, talán nehéz elhinni, de érdekelte őket az ott dolgozók véleménye. Meghallgatták őket és együttműködők voltak. Gyorsan javultak a munkakörülmények: új étkezde épült, számtalan kiszolgáló helyiség, olyan szabályokat hoztak, amivel kevesebb lett az üzemben a baleset. Az új vezetőség arra törekedett, hogy a dolgozóknak jobb legyen. Én is partner voltam ebben, számtalan csatát megvívtam a magyar és a külföldi gyárigazgatókkal egyaránt egészen nyugdíjba vonulásomig.
– Mikor ment nyugdíjba?
– 2021-ben lettem nyugdíjas, de nem szakadtam el a szakszervezeti munkától. 1991-től az Édesipari Dolgozók Szakszervezetének titkára, továbbá a Mezőgazdasági, Erdészeti, Élelmiszeripari, Vízügyi és Vendéglátó Dolgozók Szakszervezete (MÉDOSZ) alelnöke is vagyok. Ezeket a tisztségeket továbbra is betöltöm.
– Mi a hobbija?
– Szeretek olvasni és horgolni, testvérem unokáival együtt lenni. Továbbra is tartom a kapcsolatot a volt kollégáimmal, kedvelem a piacot, ahol szinte mindig valakivel nosztalgiázunk. Örülök, hogy a gyár, ha nem is a régi formában, de továbbra is működik és dolgozók százainak ad biztos megélhetést.