A Szerencsi Hírek 2020. november 27-i lapszámában már beszámoltunk arról, hogy Szerencsről az Egyesített Szociális és Egészségügyi Intézet – továbbiakban ESZEI – tizenegy dolgozóját a koronavírus-járványban a betegek ellátására 2020. november 2-tól egészen 2021. január 11-ig a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktatókórházba kirendelték, hogy besegítsenek a kórházi dolgozóknak.
– Nővéreink tudomásul vették, hogy most máshol van szükség a munkájukra és legjobb tudásuk szerint igyekeznek helytállni a jelen körülmények között – nyilatkozta lapunknak korábban dr. Bobkó Géza igazgató főorvos. Azóta közel négy hónap telt el. Szerkesztőségünk felkereste a tizenegy egészségügyi dolgozók, hogy számoljanak be lapunk olvasóinak tapasztalataikról. Az alábbi összeállításban megrázó, szívszorító történetek következnek. Fotónkon balról jobbra: Czinkné Kádas Erika, Boros Erzsébet, Profáncsik Nándor, Szarka Rita, Domán Mónika, Bányai Zsuzsanna, Dr. Sipos Attiláné, Fofrovics Istvánné, Gyurán Péter, Trembeczki Henriett, Nádasdi Ferencné.
Amikor 2020. október 30-án megkaptuk a Megyei Kormányhivatal Népegészségügyi Osztályának utasítását, nagyon sok volt a bizonytalanság. Akkor még nem tudtuk, hogy hová is kerülnek dolgozóink a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház és Egyetemi Oktatókórházon belül. Nem ismertették előre, hogy melyik osztályon fognak dolgozni és mi lesz a feladatuk. – mondta a főnővér.
Az utasításban meghatározták, hogy milyen szakképesítéssel rendelkező szakdolgozót kell kirendelni. A kirendelt ápolók küldetésként fogták fel az átirányításukat. A „COVID” kórházban november 2-án kaptak egy gyors tájékoztatót, ahol rendkívül kedvesen és szívélyesen fogadták a szerencsi dolgozókat.
– Amint találkoztunk a miskolci kollegákkal, a bizonytalantól való félelmünk valamelyest enyhült.
Nagyon örültek nekünk. Mi azonnal láttuk, hogy itt valóban szükség van a munkánkra, mert sokan közülük már betegállományban voltak a járvány miatt. A kórtermekben szinte minden ágyon feküdt egy a koronavírussal fertőzött beteg – mondta az egyik ápoló.
Az első napon még csak, mint megfigyelők lehettek jelen az osztályokon, kisebb dolgokban segítettek, ahogy teltek a napok egyre több feladatot voltak képesek elvégezni, majd teljes értékű, mondhatni egyenrangú dolgozókká váltak. – Néhány nap után már muszáj volt felvenni a ritmust, nem lehetett azt mondani, hogy én csak egy segédápoló vagyok.
Nekünk is ugyanazt kellett elvégeznünk, mint aki már gyakorlott ápolóként az osztályon dolgozott: vért venni a betegtől, infúziót bekötni, gyógyszert osztani, mosdatni – meséli egy szakápoló. A tizenegy egészségügyi dolgozó elmondta, hogy a novemberi hónap volt a legkeményebb, hiszen akkor tombolt a járvány. Több mint egy hétig tartott, mire az szerencsi egészségügyi dolgozók megszokták a tetőtől-talpig beöltözős védőfelszerelést. A betegek érdekében szigorú előírásokat kellett betartaniuk, és ez már itt a védőfelszerelés fel- és levételekor elkezdődött.
– Ez az embert próbáló felszerelés nagyon nagy önfegyelmet követelt viselőjétől, hiszen több órán keresztül nem lehetett levenni – mondta az egyik szakdolgozó. Védőfelszerelésben nem szenvedtek hiányt, nagy mennyiségben rendelkezésre állt minden. A miskolci kórházi dolgozóknak a munkája nagyon nehéz volt, hiszen eleinte a kirendelt szerencsi szakdolgozók munkáját is felügyelniük kellett amellett, hogy a napi feladatukat is ellátták. Fizikailag és lelkileg is nagyon megterhelő volt.
Az egyik szakápoló elcsukló hangon arról számolt be, hogy az egyik pillanatban még beszélt a koronavírussal ápolt beteggel, csak egy pillanatig hagyta magára, a következő percekben pedig már elhunyt. Többen is hasonlóan szívszorító történetet osztottak meg.
– A magatehetetlen, idős betegek nem tudták a mobiltelefont kezelni, mi segítettük őket, hogy a hozzátartozóikkal beszélni tudjanak, adott esetben elbúcsúzzanak tőlük. Rendkívül megrázó volt ezeket a beszélgetéseket végighallgatni – tette hozzá az egyik dolgozó. Egybehangzóan elmondták, hogy korábban egyiküknek sem volt még csak hasonló eseményben sem része. Kezdve az elhunyt szemének lecsukásán át az elszállításáig. Szó szerint megijedni sem volt idejük, mert azonnal megkezdték a fertőtlenítést, adminisztrációt, személyes tárgyak leltárba vételét.
Embert próbáló feladat volt ez mindannyiuk számára. A sok negatív tapasztalat mellett, pozitív élményről is beszámoltak. Az egyik szakápoló arról mesélt soha nem fogják ezt az időt elfelejteni.
– Az egyik gyógyult, idős beteg már hazafelé tartva, miközben a mentőautóban szállt be, hirtelen elkapta a tekintetünket, felismert bennünket és a szemében olyan mérhetetlenül sok hála, köszönet, kedvesség volt, amit sosem felejtünk el. – mesélte az egyikük. Hozzátette: angyalkáknak hívták őket a betegek.
Nagyon sok barátság köttetett a szerencsi és miskolci egészségügyi dolgozók között. Közösen tervezik, hogy amint véget ér a pandémia, újra találkoznak. Az eltelt időszak után az ESZEI újra a megszokott kapacitással üzemel a jelenlegi óvintézkedések betartása mellett. A tizenegy dolgozó a beszélgetés végén hangsúlyozta, hogy köszönik azt a sok száz biztató szót, levelet, telefonhívást, amit a szerencsi lakosok, hozzátartozók, barátok mondtak nekik. Részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy mind lelkileg, mind fizikailag kitartottak.
Frissítés: Dr. Bobkó Géza igazgató főorvos február 27-én a közösségi médiában közölte: – sajnos a járványügyi helyzet romlott, így elképzelhető, hogy ismét igényt tartanak a kórházban nővéreink segítségére. Ez természetesen egy új helyzetet teremt majd mondta az igazgató főorvos.
Azon lakosok, akik köszönetüket szeretnék kifejezni számukra az