Ahogy olvasóink már megszokhatták folytatódik a száz éves szerencsi csokoládégyártáshoz kapcsolódó interjúsorozatunk, hiszen a város újkori történelme szorosan összekapcsolódik a gyárainak történetével. Most Csáky István, a gyár egykori raktár és szállítmányozási vezetőjét kérdeztük, aki közel 40 évig dolgozott ott.
– Hol született és milyen iskolákba járt?
– Szerencsen születtem 1949. július 7-én, a családom második gyermekeként. Édesapám asztalos volt a szerencsi csokoládégyárban, édesanyám szintén az üzemben dolgozott, mint segédmunkás. Nehéz gyermekkorom volt, ötödik osztályos voltam, amikor meghalt az édesapám, így anyukám és a nagymamám nevelt fel. Szegények voltunk, de ennek ellenére boldog ifjúkorom volt. A barátaimmal sokszor fürödtünk a patakban, a réten sötétedésig fociztunk, mindig kerestük mikor és hogyan tudunk játszani, sportolni. Télen egyfolytában csak szánkóztunk, hógolyó csatáztunk. Akkoriban még volt hó nem úgy, mint manapság…
– Minek készült ifjú korában?
Édesapám asztalos volt, nagyapám asztalos mester, eleinte én is ezt a szakmát szerettem volna kitanulni. Apukám halála után, Juhász István mindenki „Pista bácsija”, a fagylaltos, aki az én keresztapám volt, azt mondta: „Ugye nem akarsz folyton kint a hidegben dolgozni? Menj el a gyárba, ott mindig melegben leszel, ráadásul nassolni is tudsz majd. A faforgácsot nem lehet megenni.” Megfogadtam a tanácsát és 1963-ban Budapestre mentem édességipari szakmunkás képzésre, amit három évvel később 1966-ben sikeresen befejeztem.
– Hogyan került kapcsolatba a szerencsi csokoládégyárral?
– Rögtön a középiskola után, 1967-ben már ott dolgoztam. Kéner Imre volt ekkor a gyárigazgató, aki maga is cukrász volt, sőt a szakmáját tekintve az ország egyik legjobb szakemberének számított. Fontosnak tartom megemlíteni, mert minden munkafolyamatot jól ismert, és ezt tőlünk újoncoktól is megkövetelte.
Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy a gyártás minden munkafolyamatánál legalább két hetet kellett töltenünk. Ez remek ötlet volt, mert megismerhettem a teljes munkafolyamatot, a pörköléstől kezdve, a formázáson át a késztermékekig. Ennek köszönhetően, ha valaki betegszabadságra ment, könnyedén tudtuk helyettesíteni, mert ismertük egymás feladatát. Kéner Imre idejében még a minőség számított. A későbbiek folyamán amikor felfuttatták a termelést, akkor már a menynyiség kezdett a minőség rovására menni.
Csáky István sok gyárral kapcsolatos tárgyat őriz. Fotó: Nagy István
– Milyen beosztásban és milyen területen dolgozott?
– Nagyon sok helyen megfordultam. Legelőször a pörkölésnél kezdtem, ahol nem csak kakaóbabot, hanem mogyorót és kávét is pirítottunk. Utóbbit csak az úgynevezett pörkölő mester csinálhatta, mert az magas szintű szaktudást igényelt. Ezt követően a melangert (a pörkölt kakaóbab apró darabjainak az úgynevezett nibsnek, sűrű folyadékká aprítására használt gép) kezeltem, később pedig a konsolást végeztem, amely lényegében a pormassza és a kakaóvaj préselését jelentette. Ezen kívül voltam még a csokoládé formázónál, a karamella és a drazséosztályon is. A feleségemet a gyárban ismertem meg, aki szintén ott dolgozott. 1973-ban már két gyermek boldog édesapja voltam. Ahogy lépkedtem felfelé a ranglétrán folyamatosan képeztem magam, a hetvenes évek végén technikusi végzettséget is szereztem.
– Melyik beosztást szerette a legjobban?
– A konsolást és a melanger gép kezelését nagyon szerettem. A többi berendezést is kedveltem, de nekem ez a kettő ment a legjobban. A nyolcvanas évek elején átkerültem a raktárba, mert az akkori műszakvezető éppen GYES-re ment. A munkám abból állt, hogy a gyárba beérkező alapanyagokat átvegyem. Mivel folyamatosan képeztem magam, a nyolcvanas évek közepén elvégeztem Nyíregyházán egy raktárgazdálkodási képzést is. A sikeres vizsga után felajánlották nekem a szállítmányozási osztály vezetését, amit elfogadtam.
Az én feladatom volt megszervezni és lebonyolítani az összes szállítási feladatot. Remek csapat volt, nem csak az én részlegemen, hanem összességében. Jó volt a gyárban dolgozni, mindenki ismerte a másikat, pörgött az élet. A cég számtalan szórakozási lehetőséget kínált. Országszerte sok üdülő volt, számtalan klub létezett, köztük egy lövészeti, aminek én is tagja voltam, később pedig a vezetőjévé váltam. Versenyekre jártunk, öregbítettük a település és a gyár hírnevét. Remek évek voltak ezek, aztán sajnos a dolgok rosszra fordultak.
– Mit ért ezalatt?
– A csokoládégyárat 1991-ben megvásárolta a Nestlé, amit nagy elbocsájtási hullám követett. Aki ott maradt, mint én is, annak meg egyre több lett a munka. A szállítási feladatok mellett én voltam a felelős az összes gépkocsiért, a sofőrökért és a hulladék értékesítéséért is. Ezt még kibírtam valahogy, hogy a munkaköri leírásom szépen apránként folyamatosan bővült, de azt már nehezen viseltem el, hogy nekem kellett családok sorsáról dönteni. Ki képes arra, hogy két barát közül válasszon? Végül mérlegeltem és azokat az embereket tartottam meg, ahol több gyermek volt a családban. Az idősebbeket pedig próbáltam előnyugdíjba küldeni. Ez volt a legtöbb, amit tehettem értük. Nem szerettem ezt az időszakot. Olyannyira nem, hogy volt, amikor az idegesség miatt három napon keresztül nem tudtam aludni. Annyira megviselt, hogy képtelen voltam akárcsak egy percre is lepihenni. Korábban több mint húsz országba exportáltunk édességet, ez hatalmas piacot jelentett. Büszke voltam magamra, a kollégáimra és arra is, hogy szerencsi vagyok. A Nestlé beköszöntével ez megváltozott. A szívem szakadt meg amikor átszervezték, elvitték innen a híres szerencsi édességek gyártását.
– Mikor ment nyugdíjba?
A Nestlé-időszak beköszöntével sok lett a stressz, elszállt a vérnyomásom és megszaporodtak az egészségügyi problémáim, pedig én egy sportos, erős testalkatú nyugodt ember voltam. Végül 2006-ban, 57 évesen előnyugdíjba sikerült eljönnöm, igencsak vegyes érzelmekkel.
– Az évek során rengeteg relikviát halmozott fel, amit most a Zempléni Múzeumnak adományozott. Mik voltak ezek és hogyan jutott hozzájuk?
– Főként fotók, termékalbumok, különböző levelek és tárgyak alkották a gyűjteményt, amiket az idők során nekem ajándékoztak. Amikor még ott dolgoztam 16 dossziéhoz úgy jutottam hozzá, hogy az irattáros szólt nekem, hogy másnapra intézzek szállítást a hulladékudvarba. Szóltam a srácoknak akik báláztak és pakoltak, hogy ha olyan anyagot találnak, amit érdemes megmenteni, megőrizni az utókornak, azt tegyék félre nekem. Vicces történet mert eleinte még kétszáz forintba került ez-az, ahogy egyre többen tudták meg, úgy ment fel az ára négyszáz forintra. Ezeket a dossziékat most a száz éves évforduló alkalmából ajándékoztam a Zempléni Múzeumnak. Ha csak egy kis darabját meg tudtam ezzel menteni a régi csokoládégyárnak már megérte a ráfordított pénzt és az erőfeszítést.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Két gyermekem született és öt unokám van, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot. Feleségemnek segítek a házkörüli teendőkben, nagyon szeretek sportolni főként az asztaliteniszt, amit rendszeresen gyakorlok.