Tovább folytatódik a 100 éves szerencsi csokoládégyár interjúsorozatunk, hiszen a város újkori történelme szorosan összekapcsolódik a gyárainak történetével. Sikereik fellendítették a térség gazdasági és szellemi életét, hozzájárultak a régió ipari kultúrájának meghonosodásához. A portré-interjú rovatban idén januártól a centenárium jegyében olyan embereket ismertetünk meg az olvasóval, akik fontos szerepet töltöttek be az üzemben, és szakmai tudásuk hozzájárult a gyár sikeréhez. A mostani lapszámban Máté Tibor, a gyár egykori termékcsomagolásáért felelős műszakvezetőjét kérdeztük.
Tovább folytatódik a 100 éves szerencsi csokoládégyár interjúsorozatunk, hiszen a város újkori történelme szorosan összekapcsolódik a gyárainak történetével. Sikereik fellendítették a térség gazdasági és szellemi életét, hozzájárultak a régió ipari kultúrájának meghonosodásához. A portré-interjú rovatban idén januártól a centenárium jegyében olyan embereket ismertetünk meg az olvasóval, akik fontos szerepet töltöttek be az üzemben, és szakmai tudásuk hozzájárult a gyár sikeréhez. A mostani lapszámban Máté Tibor, a gyár egykori termékcsomagolásáért felelős műszakvezetőjét kérdeztük.
– Tibor bácsi! Hogyan és honnan indult az élete?
– 1935. szeptember 23-án születtem Dunapatajban. Itt töltöttem a gyermekkoromat és a községben jártam általános iskolába is. Édesapám és édesanyám a családunk birtokában lévő malomban dolgozott. Négy testvéremmel együtt mi is sokat segítettünk. A II. világháborút követően 1950-ben államosították a malmot. Mindenünket elvesztettük és nem adtak cserébe semmit. Középiskolai tanulmányaimat Kecskeméten az Élelmiszeripari Technikumban kezdtem, majd a második évtől az iskola átköltözött Kaposvárra. Ebben az évben lehetett szakosodni is. Én a cukor- és édességipart választottam. Visszaemlékezve boldog évek voltak, szerettem tanulni, jó volt a csapat is, akikkel sokat szórakoztunk. Tanulmányaimat 1954- ben fejeztem be.
– Hogyan került kapcsolatba a szerencsi gyárral?
– Középiskolai tanulmányaim elvégzése után a család Ráckevére (a Csepel-sziget déli része) költözött. Ezután beosztottak Sztálinvárosba (Dunaújváros), ahol kisebb-nagyobb munkákat végeztem, itt mindösszesen csak egy hónapot dolgoztam. Sajnos a középiskolai csapat szétszéledt, a végére már csak egyedül maradtam. Nem szerettem ott dolgozni, végül 1954 augusztusában a szerencsi csokoládégyárban kötöttem ki, mint gyakornok, később pedig a csomagolóanyagokért voltam a felelős.
– Egészen pontosan mi volt a feladata?
– Biztosan sokan emlékeznek még az idősebb generációk közül a panoráma csokoládéra. A csomagoláson különböző magyarországi tájképek szerepeltek. Élénken él az emlékezetemben amikor több ezer, de lehet még annál is több fotót, képeslapot vásároltunk meg, hogy ezek szerepeljenek a termékeken. Szinte nem volt olyan tájegysége az országnak, amiről nekünk ne lett volna legalább 5-6 képünk. A gyűjtőcsomagolásokat is mi készítettük, amiből közel ötven féle volt, aminek az alapanyaga kartonlemez, néha kétmillió darabot szabtunk havonta. Ez még mai szemmel nézve is óriási mennyiség. A díszdobozokat már ragasztani kellett. Tisztán emlékszem, hogy a ragasztás után egy hétig csak száradtak a dobozok.
Később ezt vékonyabb kartonlemez váltotta fel, amit már nem kellett ragasztani, elég volt csak hajtogatni és ragasztószalaggal lezárni. A kitöltőcsomagolás is változott: eleinte forgácshoz hasonló kartonlemezekkel béleltük ki a dobozokat, ezt aztán felváltotta az un. kapszli. Minden terméknek megvolt az adott formába öntött „fészke”, amiben stabilan megmaradt, így nem volt már szükség bélelésre. Hármas brigádok voltak, a legtöbb terméket a desszert osztályon csomagolták. A modernizálásoknak köszönhetően lassan, de biztosan elkezdtek minket leépíteni. Évről-évre egyre kevesebb munkásra volt szükség. Engem a nyugdíj előtt három évvel neveztek ki műszakvezetőnek, de ekkor már korántsem voltunk annyian, mint amikor odakerültem.
Máté Tibor örömmel válaszolt feltett kérdéseinkre. Fotó: Nagy István
– A Nestlé végül 1991-ben megvette a csokoládégyárat. Hogyan élte meg a privatizációt?
– Az átallás tekintetében nem volt különösebb gond. Az már annál inkább probléma volt, hogy az ott dolgozók nehezen értették meg, hogy az apróbb lopásoknak mostantól vége. Korábban ugyanis szinte nyílt titok volt, hogy az emberek – a többség nem nagy dolgokat – ezt-azt elcsentek a gyárból. Hazavittek egy kis csokoládét, tiszta alkoholt, tejsavóport stb. Egy tűzvész alkalmával például komplett épületegységek tűntek el, egyszerűen hazavitték a megrongált építészeti elemeket. Miután a Nestlé felvásárolta a gyárat, a dolgozók eleinte nem tudták, vagy nem akartak ezen változtatni. Az új tulajdonos ezt nem tűrte és szigorúbb ellenőrzéseket vezetett be, amin végül sokan fennakadtak. Volt, akit már másnap elbocsájtottak. A Nestlé vezetése véget vetett a dézsmálásoknak, növelte az üzembiztonságot, optimalizálta a termelést, ami sajnos leépítésekhez vezetett.
– Mit jelentett ez pontosan?
– Nemes egyszerűséggel elvitték a termelést egy másik Nestlé által fenntartott gyárba. A cukorka részlegen maradva ezt úgy tették meg, hogy a dolgozókat kényszerszabadságra küldték. Amikor visszajöttek, a gépeknek már hűlt helyük volt. A munkásokat elküldték, a szerencsésebbeket átirányították más részlegre. Nagyon erősen él az emlékezetemben az, amikor a dolgozók az utolsó cukormasszából egy kis méretű fekete színű koporsót készítettek. Szimbolikusan is „eltemették” a részleget.
– Önt is érintette a leépítés?
– Részben igen, hiszen két évvel korábban elküldtek kényszernyugdíjba. Eredetileg 2005-ben értem el az akkori korhatárt, de 2003-ban már jelezték, hogy mennem kell. Nem voltam erre felkészülve, rosszul esett.
– Mi hiányzik a leginkább az ott eltöltött évekből?
– A sok nevetés és viccelődés. Jó brigád volt, nagyon jó. Sokat humorizáltunk, mindig ugrattuk egymást.
– Mit szól ahhoz, hogy a gyár 100 éves lett?
– Örülök. Ha nem is a régi formában, de a Nestlé égisze alatt továbbra is él az örökségünk egy része.
– Mivel tölti a szabadidejét?
– Nagyon kedvelem a történelmet, ezért sokat olvasok, emellett szeretek a kertészkedni is. Régebben könyvkötéssel is foglalkoztam. A gyárban szinte mindenki hozzám hozta a diplomamunkáját, hogy megkapja a végső formáját. Egy gyermekem született és két unokám van, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot.
Borítókép: Zempléni Múzeum csokoládégyűjteménye