Több mint egy évszázaddal ezelőtt, 1923. február 25-én kezdődött meg Szerencsen a csokoládégyártás, amely később Magyarországon és Európában is ismertté tette településünk nevét. A portré-interjú rovatban az idén januártól a centenárium jegyében olyan embereket ismertetünk meg az olvasóval, akik fontos szerepet töltöttek be az üzemben, és szakmai tudásuk hozzájárult ahhoz, hogy a gyártás hosszú évtizedeken keresztül fennmaradhasson településünkön.
A mostani újságban Kopp Lászlónét, a gyár egykori minőségellenőr laboratórium vezetőjét kérdeztük arról, hogy milyen volt ott dolgozni, hogyan emlékszik vissza az ott töltött időszakra. Margó nénit sokan ismerhetik, hiszen köztiszteletben álló személyiség, aki meghatódottsággal és szerényen válaszolt szerkesztőségünk által feltett kérdésekre.
– Margó néni! Hogyan és honnan indult az élete?
– 1937-ben születtem egy Sajó menti községben Vadnán. Itt töltöttem a gyermekkoromat és a faluban jártam általános iskolába is. Középiskolai tanulmányaimat az egykori Miskolci Tóth Pál Gimnáziumban kezdtem meg, amit azóta már többször is átkereszteltek. Először Állami Vámos Ilonka Leánygimnázium, később pedig a Lévay József Református Gimnázium és a Fráter György Katolikus Gimnáziumok öszszevonásával 1957 óta az intézmény Zrínyi Ilona nevét viseli. 1955-ben érettségiztem, majd ezt követően a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre jelentkeztem, ahol vegyészmérnöknek tanultam, hiszen az 50-es és 60-as években nagy szükség volt ilyen szakképzettségű emberekre az országban. A mai napig emlékszem arra, hogy nehéz volt a felvételi vizsga, ami három napon keresztül tartott. A diplomámat 1960-ban vettem át.
– Hogyan került kapcsolatba a gyárral?
– Az egyetem után, friss diplomával a kezemben azonnal munka után néztem. Először Budapesten keresgéltem, később viszont úgy döntöttem, hogy inkább vidéken vállalok munkát. Pár hónappal az egyetem elvégzése után már felvettek a szerencsi gyárba.
– Milyen beosztásban dolgozott, mi volt a feladata?
– A felvételt követően 1960 és 1963 között, mint üzemmérnök dolgoztam, majd 1964-től kezdve a minőségellenőrzési laboratórium vezetője lettem. Ahogy a nevéből is adódik az volt a feladatom, hogy a gyárba beérkező nyersanyagok és az abból készült termékek minőségét ellenőrizzem. Már a beérkező fermentált kakaóbabból is rendszeresen mintát kellett vennem, hogy meggyőződjek annak színvonaláról. A kakaóbab Dél-Amerikából és Afrikából érkezett, volt amikor több száz vagonnyi mennyiségben.
A cukrot a szomszédból kaptuk, amivel sosem volt komolyabb probléma. A tejet is a helyi termelőktől szereztük be Bekecsről, volt amikor napi 2000 liter mennyiségben. Ebből készítettük el a saját karamellizált tejporunkat, az un. tejcrumbot. Az igazi szerencsi tejcsokoládé ebből készült, ettől volt olyan egyedi íze. Összességében legalább 6-7 féle beérkező nyersanyagot, készterméket és csomagolópapírt kellett szigorúan, több szempontból minősítenem.
Az évek múltán végül 1973-ban az egész laboratóriumot osztállyá minősítették át, lényegében jobb munkakörülményeket teremtettek, aminek köszönhetően magasabb szinten végezhettem a munkámat. Az egység létszáma is közel 20 főre bővült. Szeretném megjegyezni, hogy akkoriban is nagy volt a szigorúság, a Közegészségügyi-Járványügyi Állomás (KÖJÁL) sokszor ellenőrzött minket, és rendszeresen vittek el mintákat, hogy ők is megvizsgálják.
Kopp Lászlóné mindig a legjobb szándékkal és nagy odaadással végezte munkáját. Fotó: Nagy István / Szerencsi Hírek
– Számos beszámolóból kiderül, hogy a gyárba érkező német technológia nagy előrelépést jelentett.
– Valóban. A cukorkákat például 10 dekánként csomagolták nejlon zacskókba, amit 15-20 aszszony végzett. Könnyűnek hangzik, de hosszútávon nagyon megterhelő munkafolyamat. Ráadásul normarendszer volt, tehát ha valaki jó pénzt akart keresni, annak teljesítenie kellett a meghatározott mennyiséget. Ebben az időben sok mindent kézi erővel készítettek. Én megéltem azt az időszakot, amikor hadrendbe álltak a fejlett berendezések. A porciózásnál maradva később az asszonyok munkáit ezek a gyártást elősegítő berendezések vették át.
A gyártás az évek alatt a jó szakembereknek, a fejlett műszereknek és gépeknek köszönhetően folyamatosan fejlődött. Ennek következtében a termékpaletta bővült. Az ott dolgozott 32 évem alatt számos változásnak és fejlesztésnek voltam a szemtanúja, segítője és kivitelezője.
– A Nestlé végül 1991-ben megvette a csokoládégyárat, hogyan élte meg?
– Én már ekkor nyugdíj előtt voltam, mindössze két évet dolgoztam a Nestlé égisze alatt. A jó szakembereket mindenhol megbecsülik, ezért aztán nagyon nehezen akartak elengedni. Nyugdíj után még négy éven keresztül tanítottam az édességipari termékgyártókat az egykori szerencsi szakiskolában. Azért maradtam még kicsit, mert a tudásomból a lehető legtöbbet szerettem volna adni a következő generációnak, hogy Szerencsen a jövőben is legyen csokoládégyártás.
– Jelenleg a Tiszáninneni Református Egyházkerület (TIREK) fenntartásában működő Szerencsi Idősek Otthona lakója.
– Két éve kerültem az intézménybe. Bár az egészségem már nem a régi, továbbra sem engedem el magam. Nagyon szeretek keresztrejtvényt és újabban sudokut fejteni. Két gyermekem született és négy unokám van, akikkel rendszeresen tartom a kapcsolatot.