Nácsa Bálint, tűzoltó alezredest (fotónkon) a Szerencsi Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság tűzoltóparancsnokát sokaknak már nem kell bemutatni. Köztiszteletben álló személy, aki tűzoltó karrierje során végig járta a ranglétrát.
1986-ban beosztott tűzoltóként kezdte hivatásos szolgálatát Szerencsen, majd 2012-ben a helyi egység parancsnoka lett. Szakmai tapasztalatait megalapozza, hogy több mint 35 éven keresztül a tűzoltási és műszaki mentési szakterületen töltött be szolgálati beosztásokat. A tűzoltóparancsnokot magáról szerettük volna faggatni, azonban folyton a bajtársiasság és a munka felé terelődött a beszélgetés. Megtudtuk: a tűzoltókra jellemző – a szerencsiekre különösen igaz –, hogy rendkívül összetartók. Mondhatni egy nagy családként élnek. Hősiesek, kitartók és keményen dolgoznak. A Bátorságért Érdemjellel és tűzoltósági tanácsos címmel is kitüntetett Nácsa Bálinttal beszélgettem.
– Mikor és hogyan merült fel Önben, hogy tűzoltó lesz?
– 1964. november 22-én születettem Budapesten. Édesapám Csepelen dolgozott, ott ismerte meg édesanyámat. Kétéves koromban a család Szerencsre költözött, itt éltem a gyermekkoromat. Szüleim elváltak, ezért engem már fiatalon az édesapám nevelt fel. A szerencsi Hunyadi János Általános Iskolába jártam, majd itt végeztem el a középiskolát. A 118. számú Ipari Szakmunkásképzőbe jártam, ahol villanyszerelői végzettséget szereztem. Az iskola után 1984-ben egy rövid időre a Szerencsi Cukorgyárban kezdtem el dolgozni, de még ebben az évben behívtak sorkatonai szolgálatra.
Mivel ekkor már volt jogosítványom, a seregben is sofőrként tevékenykedtem. A katonai szolgálatom után rövid ideig még ezt a munkát végeztem, de hamar rájöttem, hogy az nem nekem való, így visszajöttem dolgozni a cukorgyárba. Egy gyermekkori barátom tanácsára – aki felnőttként a szerencsi tűzoltóságon teljesített szolgálatot – léptem be én is az állományba. 1986. december 1-től beosztott tűzoltóként (szakaszvezető), gépjárművezetőként kezdtem meg a szolgálatot.
(Nácsa Bálint, tűzoltó alezredes, a Szerencsi Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság tűzoltóparancsnoka. Fotó: Nagy István / Szerencsi Hírek)
– Hogyan lett tűzoltóparancsnok?
– Ez elsősorban a „régi rókáknak” és mentoraimnak köszönhető, akik folyamatosan terelgettek. Unszolásukra folytattam a tanulmányaimat és a szakmai továbbképzéseket. Azt tudni kell, hogy abban azidőben még nem volt alapfeltétel a szakképesítés, ezt csak később, 1988-ban szereztem meg. Tanulmányaimat kitűnőre végeztem és így már törzsőrmesteri rendfokozatba léptettek elő. Mondhatni végig jártam a ranglétrát.
Voltam beosztott tűzoltó, gépkocsivezető, különleges szerkezelő, szolgálatparancsnok-helyettes és szolgálatparancsnok.
2007-2012 között tűzoltási és műszaki mentési osztályvezetőkként dolgoztam Szerencsen. Időközben a Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki Főiskolán diplomát szereztem.
Az államosítás után a tűzoltóság korábbi vezetője Dócs Róbert, tű. ezredes más beosztást kapott és így kértek fel engem, hogy legyek az utódja, amit természetesen elfogadtam. Óriási megtiszteltetés, hogy 2012. április1-től a Szerencsi Hivatásos Tűzoltó-parancsnokság parancsnoka vagyok. – Harmincöt éve dolgozik tűzoltóként, milyen érzések kavarognak Önben? – Egyáltalán nem bántam meg, hogy ezt a hivatást választottam. Egyszerűen szeretem a munkámat. Kiváló mentoraim és oktatóim voltak, akik olykor keményen tanítottak, de ezt a szakmát máshogy nem lehet elsajátítani. Itt szeretném megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak egykori parancsnokaimnak Meleg Károly tű. alezredesnek, Bódi Ferenc tű. alezredesnek és Dócs Róbert tű. ezredesnek. Külön szeretnék köszönet mondani egykori mentoromnak Édes János tű. alezredesnek, akitől én tanultam. Mindent köszönök!
– Hogyan telik egy munkanap?
– A hivatalos munkaidő megkezdése előtt 30 perccel már szeretek itt lenni a tűzoltóságon. A híradós kolléga ilyenkor jelentést tesz nekem a káresetekről. Ekkor szoktam időt szakítani az embereimre, beszélgetek velük, megkérdezem van-e esetleg valamilyen probléma, amit meg kell oldani. A nap hátralévő részében végig a parancsnokságon tevékenykedem, irányítom a tűzoltóságot. Abban az esetben, ha nagyobb baleset vagy katasztrófa történik már én is a helyszínen vagyok és koordinálom a tűzoltókat.
– Milyen az élet a szerencsi tűzoltóságon?
– Már úttörő tűzoltóként is volt alkalmam belelátni a tűzoltók mindennapi életébe, persze ekkor még nem is sejtettem, hogy egykor majd én is közéjük tartozom. Már abban azidőben is úgy éreztem, hogy itt úgy élnek és dolgoznak az emberek mintha egy nagy család lenne. A szerencsi tűzoltóságon egy átlagos napon is mindenki teszi a dolgát és a kötelességét. Jól ismerjük egymást, fél szavakból is tudjuk, hogy mit akar a másik. Nagyon ritka az olyan alkalom, amikor súrlódások vannak.
A mi hivatásunkban nem lehet – nem is szabad – haragot tartani, hiszen nem tudni, hogy melyik kolléga fog kihúzni éppen az égő házból. A tűzoltók között emiatt nagyon erős kötelék alakul ki.
Mindig odafigyelünk egymásra, ha valaki egy eset után szomorú megpróbálunk rajta segíteni, átbeszéljük a dolgokat, hiszen bármennyire is kemény legények a lánglovagok, a legtöbbjük egyben édesapa, mélyen érző ember. Egy halálesetet olykor nagyon nehéz feldolgozni, egy gyerektragédiát látva ők is megrendülnek. Ebben a munkában ez a legborzasztóbb. A szerencsi tűzoltók az elmúlt évtizedekben nyolc alkalommal elnyerték a legjobbaknak járó kupát a különböző hagyományőrző versenyeken. Bátran kimerem jelenteni, hogy a szerencsi lánglovagok országos szinten a legjobbak közé tartoznak, büszke vagyok rájuk.
– Mi a hobbija?
– Nagyon szeretek sportolni. Korábban éveken keresztül a szerencsi kézilabdacsapatban játszottam. Az utóbbi időben azonban új hobbimnak, az erőemelésnek szentelem szabadidőmet. Számos kisebb nagyobb versenyt megnyertem. Kedvenc kategóriám a felhúzás, de a jövőben a guggolásra és a fekvenyomásra is nagyobb hangsúlyt szeretnék fordítani.
(Borítókép: illusztráció, Vajda János / MTI)